Del salón en el ángulo oscuro,
A szoba sötét sarkában,
de su dueña tal vez olvidada,
talán elfelejtette a gazdája,
silenciosa y cubierta de polvo,
csendes és porral borított,
veíase el arpa.
A hárfa látható volt.
¡Cuánta nota dormía en sus cuerdas,
Mennyi hang aludt a húrjaiban,
como el pájaro duerme en las ramas,
ahogy a madár alszik az ágakon,
esperando la mano de nieve
várva a hófehér kezet
que sabe arrancarlas!
aki tudja, hogyan kell kihúzni őket!
¡Ay!, pensé: ¡cuántas veces el genio
Ah!, gondoltam: milyen gyakran a zsenialitás
así duerme en el fondo del alma
alszik így a lélek mélyén
y una voz como Lázaro espera
és vár egy hangra, mint Lázár
que le diga: «Levántate y anda»!
hogy mondja: „Kelj fel és járj!”
